knockin' on...

Az életünkben sok lépcsőt kell megmásznunk. Fizikailag létezőket és képzeletbelieket egyaránt. Én az 5.dik emeleten lakom. Egész életemben lépcsőt másztam. A modern világnak rengeteg eszköze van arra, hogy megkönnyítse életünket. A mi tömbházunkban is van lift. Szerencsére élete nagy részében nem működött. Így, ha akartam, ha nem lépcsőt kellett másznom, ha akarom, ha nem, erősödöm. S ez a lépcső egyik értelme. A másik, a nyilvánvalóbb, hogy feljussunk valahova, és ha engem kérdeztek, minél magasabbra.
A lépcső metafórikus értelmeit mindenki tovább boncolgathatja. Vannak ugye széles, biztonságos lépcsők, korláttal, vannak keskenyebbek, meredekebbek, elegészen a rozoga grádicsig, de bizonyos értelemben a létra is lépcső.
Vonz a grádics, vonz a létra, vonz a meredek. Nem mintha föltétlenül veszélynek szeretném kitenni magam. De kényelmes lift, vagy széles lépcső soha nem vezetett igazi csúcsra.
Nemrég jártam egy értékes lépcsőn. Rendesen nyikorgott, nem is volt könnyű, korlátja alig. Társam félt. Eszembe jutott, régen én is féltem...és aztán fenn: szél, nyugalom, lassúbb idő, egy kis félelem, fáradt öröm és nagyobb kép. Mindegyik elengedhetetlen az élethez.
Nem elérhetetlen mindez, csak lépcső vezet oda. Nem is alacsony, nem is széles, nem is biztonságos. Lehet korlát sincs. Ami biztos: nyikorog.

A falamon van egy kép. Fontos megjegyeznem, hogy művészi alkotásról van szó, a tovabbiakban kiderül, miért.
A szemiotika jel-nek nevezi a képeket. Hiszen jelöl valamit. A jelek körbevesznek, mikor a közlekedésben használt stopp táblát nézzük, tulajdonképpen a szabályt "látjuk" , amit jelöl a tábla, hogy elsőbbséget kell adnunk. A jel mindig mutat valamit, azaz jelöl valamit. Egyet látunk és mást értünk. Mert értelmet adunk neki, önmagában csak tábla lenne, de szabályrendszert társítunk hozzá. A közlekedési jelek egyértelmüek, mert egyértelmü szabályokat kötöttünk hozzá.
A kép a falamon egy jel, de egyáltalán nem egyértelmü. Miért? Mert, mint mondtam, művészi alkotás, nem egyértelmü a szabályrendszere. Esztétikai jel. Mi a csodálatos a művészetben? Talán az, hogy a művész "szabályrendszere" megengedi, hogy a jel jelöltje változzon az én szabályrendszerem szerint. Az én szabályrendszerem nem egyértelmü, már-már nehezen felismerhető bármi nemü szabályosság benne. A kép a falamon ugyanaz, a jelölt dolog viszont örökké változik, változik velem. Valójában, mint a tábla, önmagában egy kép.Viszont a stopp tábla jelöltje megfogható, kinyomtatható, a képé nem.

A kép a falamon. Néha annyira reális, hogy levenném. Nézzem meg, vajon nincs mögötte a jelölt. De tudjátok mit. Levehetitek, nincs ott. Bennem van. De vajon, mit mondana a kép, ha tudná, hogy mivel társítom? Egyet értene? De nem is kell egyet értsen. A kép azt jelöli, amit én akarok, ez a kép sorsa, ez az esztétikai élmény lényege.

Az ember nem egy esztétikai élmény, habár hagyjuk meg, néha jobb, ha az lenne. Ezt hangoztatja is, próbálja meghatározni önmagát, jelként az ember folyamatosan próbál rámutatni jelöltjére.
Mégis a legbonyolultabb jelrendszer. Egy olyan jel, ami magában hordozza szabályrendszerét és ugyanakkor hozzárendelhetem saját szabályrendszeremet is.

Van egy kép a falamon. Egy gyönyörű kép-jel. Talán félek attól, amit jelöl, talán félek, hogy rossz a szabályrendszerem, amit hozzárendelek, rosszul értelmezem...nem merem levenni.

Van egy kép a falamon: Te vagy.