A stoplámpa piros volt. Az öreg állt és várakozott. Kezében három sárga zacskó. Kínai gyorsbüfé, ez állt rajta. A semmibe nézett, mintha álmodna. Valamikor álmai a város szélétől a központig tartottak. Most már csak a zöldet várja. Csak arra emlékszik, hogy voltak álmok, de nem igazán tudja felidézni, hogy mik voltak azok.
Szakállas öregségében, kedves, kissé beesett szemeiben látni vélem az álmait. Nem nehéz, kiült az arcára. Érdekesek az álmok, vágyak, elképzelések. Nincsenek egyszerre két helyen. Ha az arcodon van nem lehetnek a lelkedben, vagy a fejedben.
Talán író akart lenni, a repülés is vonzotta, mindenképpen szerette a színházat, bár nem akart soha színpadra lépni. Ha a lámpa piros volt, megkereste benne (vagy mellette) a zöldet. Ma csak a realitást látja. Tulajdonképpen nem is akar látni. Emlékszik, hogy kereste álmait, úgy tudja elvesztek, pedig én látom őket, arcán ülnek, fetrengenek, ő sosem látja...csak ráncok.
-kezeit csókolom. jó napot, mennyi? negyvenhat. köszönöm.
Ennyi.
