My Angel, Gabriel

Mostanában nem álmodom. Lefekvés előtt néha arra gondolok, vajon elkeserednek-e az angyalok. Mert ha nem, akkor én nem lehetek angyal, én elkeseredtem. Nem tudom, hogy éreznek-e valamit, vagy csak parancsot teljesítenek.
Ha éreznek, akkor el is keserednek. De miért angyal akkor. Lehetne ember is....de nem az. Miért? Mert nem megkeseredik.
Tudok repülni, de kell a szárnya, tudok szeretni, de kell a szíve, talán tudok világítani, de kell a fénye. Tudok álmodni is, de kell a megújúlása.
Ha nem éreznek, álmodniuk sem kell.
Ha alszom, arról álmodom, hogy egyszer újra álmodni fogok..., és angyal szeme vigyáz rám.

the ugly american and the canadian flower

Találkozni akartam egy királylánnyal, ő pedig egy herceggel. Pontosan mi az, ami engem hercegévév tett, és én miért láttam őt királylányomnak, nem tudom. Talán ezt nevezik szerelemnek, talán másnak...de nem láttam a "hozományt". Sokszor tetszelgünk, megkönnyebbülés, ha valakihez az igazság durva szavait vágom és nem haragszik meg, ugy visszacsapja, hogy beleszédülök. És játékká lesz, ez a kegyetlen realitás édes romantikája. Ez a romantika majdnem szükségszerüen újabb tetszelgést idéz elő.
Az igazság önmagában nem értékelhető. Nem romantikus, nem édes, nem szörnyű, nem kegyetlen. Értéket a tartalma ad, és mi, akikről egy igazság szól. Ha az igazság szörnyű, akkor tulajdonképpen te vagy az.
Sok fajta igazság van , van ez enyém, van a tied...ezek részleges igazságok. Objektive nézve senki nem mondhatja hogy objektive...es van a nagy objektiv Igazság. Érték-nélküli. Tény-igazság.
-Engem nem érdekel az igazságod, csak engedd belédálmodnom az enyémet-
Almodtam, és álmodtál te is, és aztán jött a hozomány. Nesze neked herceg, nesze neked királylány.
A király odaadta a fél királyságát, hogy elvegyem a lányát.
Most már visszaadnám azt a fél királyságot, ...na egen...ha lenne. De milyen fél királyság? Én sosem voltam herceg....

néztem őket és arra gondoltam, hogy...

...mindig élettörténetek vannak, kis, kedves, néha szomorú élettörténetek. Kezdődik valamikor és véget ér, olykor happy end-ben. De az élettörténetek soha nem magán-történetek.
A saját élettörténetem mégsem lehet teljesen az enyém. Talán csak a legvégén. Sajátommá csak a fináléban válik.
Máskülönben élettörténetem mindig egy kicsit másé is és sok élettörténet részben az enyém is. S az emberiség...egybefonódó kis mesék sokasága, melyek cimet kapnak még a történet előtt és mesésen elevenitődnek fel a történet lejárta után. Vajon a Mesélő is úgy látja a e történeteket mint a főszereplők?
Mennyire megváltozna a mese vége, ha tudatositanánk, hogy nincs saját történetünk. Mert a történet közös.
A történetekbe csak mint idegen, mint vendég lépünk be és távozunk. Nem is akarunk más történetébe maradni és nem akarjuk, hogy más maradjon a mienkbe, nem akarjuk, hogy miénk legyen, és nem akarunk másé lenni. Csak amolyan ismerős-vendégek vannak. De megmutatjuk mi, hogy a történetet mi alakitjuk, ez manapság fontos, hogy mi maradunk a főszereplők. Azt nem vesszük észre, hogy a mesénknek külön élete van. Nem tudunk együtt élni a mesénkkel. Mesélővé akarunk válni. De akkor kié lesz a főszerep? Mert a mesékben nincs egy személyben főszereplő és mesélő...akkor az már nem mese. S a végeredmény: magány. mese nélkül.

Vitorla Kázmér utjára indult...remélem egyszer megérkezik, de addig is, jó szelet!

vicc

Tudom a tökéletes viccet. De neked nem mondhatom el. Ha elmondom belehalsz a kacagásba.

A tökéletes viccen nem szabad kacagni.

Csak a lelked kacag, de az egy életen keresztül...

Legjobb barátom, a zene, tegnap az egekbe emelt,
Legjobb barátom, a könyv, tegnapelőtt mélységeket mutatott,
Legjobb barátom , a hegy, többször megsiratott,
Legjobb barátom, a tenger, tavaly szárnyat adott,
Legjobb barátom, a szél, magával ragadott.
Legjobb barátom, Te vagy.

You see everything, you see every part
You see all my light and you love my dark...

Sok hibám van. Sokszor úgy érezem, mintha nem is az enyémek lennének. Vannak és nem tudok rajtuk látványosan változtatni. Egy ideig azt hittem, hogy nem baj, ha bizonytalan vagyok, egyszer majd megváltozik, nem baj, ha félek, ha igákat hordok, ha makacs vagyok stb., egyszer majd "megvilágosodom" és minden rossz elmúlik. Aztán rájöttem, hogy az ember alapjában véve nem változik (köszi Dr. House). Ez a felismerés számomra könnyebbé tette a belenyugvást abba ami éppen van. Gondolom, sok embernek ez a feltevés nem tetszik, nem kényelmes, de kezd meggyőződésem lenni, hogy az ember fel kell ismerje tulajdonságait (amin egyáltalán vagy nagy ritkán egy keveset tud változtatni) és ahelyett hogy azon gondolkozna, hogy hogyan tudja megváltoztatni, inkább azon kéne gondolkozzon, hogy hogyan tudja a meglévő tulajdonságokat a "jó" szolgálatába állítani. Magyarán: nem a tulajdonságainkat kell megváltoztatssuk, hanem irányitottságukat. Pl. ha makacs és hajthatatlan vagyok, önfejü és konok, akkor hiába akar valaki meggyőzni arról, hogy adjam fel szélső jobboldali nézeteimet, de ha makacsul és hajthatatlanul éppen a rasszizmus ellen küzdök, akkor nem is kell meggyőzzön senki hogy ezt adjam fel. Remélem érthető.