Sok hibám van. Sokszor úgy érezem, mintha nem is az enyémek lennének. Vannak és nem tudok rajtuk látványosan változtatni. Egy ideig azt hittem, hogy nem baj, ha bizonytalan vagyok, egyszer majd megváltozik, nem baj, ha félek, ha igákat hordok, ha makacs vagyok stb., egyszer majd "megvilágosodom" és minden rossz elmúlik. Aztán rájöttem, hogy az ember alapjában véve nem változik (köszi Dr. House). Ez a felismerés számomra könnyebbé tette a belenyugvást abba ami éppen van. Gondolom, sok embernek ez a feltevés nem tetszik, nem kényelmes, de kezd meggyőződésem lenni, hogy az ember fel kell ismerje tulajdonságait (amin egyáltalán vagy nagy ritkán egy keveset tud változtatni) és ahelyett hogy azon gondolkozna, hogy hogyan tudja megváltoztatni, inkább azon kéne gondolkozzon, hogy hogyan tudja a meglévő tulajdonságokat a "jó" szolgálatába állítani. Magyarán: nem a tulajdonságainkat kell megváltoztatssuk, hanem irányitottságukat. Pl. ha makacs és hajthatatlan vagyok, önfejü és konok, akkor hiába akar valaki meggyőzni arról, hogy adjam fel szélső jobboldali nézeteimet, de ha makacsul és hajthatatlanul éppen a rasszizmus ellen küzdök, akkor nem is kell meggyőzzön senki hogy ezt adjam fel. Remélem érthető.