Láttam egyszer egy filmet, a címe Stone Angel. Semmi különös, nem igazán lehet a jó filmek közé sorolni. Tulajdonképpen drámának lehetne nevezni de ahhoz képest elég lapos. számomra mégis fantasztikus film volt. Persze kell hozzá egy bizonyos lelki állapot is :D. A történet egyszerü. Egy idős hölgyet akar a fia és felesége egy öregotthonba dugni. Ez a keret. Tulajdonképpen a film egész végig az idős hölgy visszaemlékezése életére, gyerekeire, szerelmére stb. A fantasztikus az volt , hogy éppen nem volt fantasztikus. Semmi különös. Mondhatnám átlagos. Apja kitagadja mert olyanhoz megy hozzá, akivel az apa nem ért egyet, idővel a férjtől is elhidegül, két fia közül az egyik meghal a háborúban stb. Mégsem érződik nagy tragédia. Nincsenek nagy szerencse-fordulatok. Olyan a film, mint az élet. Legfőképpen azért, mert nem nagyon vannak második lehetőségek. Általában egy férj van, egy vállás, le nem cserélhető gyerekek, egy fiatalság és egy öregkor. Csak álmokból van sok.
A film tulajdonképpeni tragédiája az maga az élet tragédiája is egyben. Minden lassan elmúlik, eltelik, a pillanatok megélhetők, de nem visszahozhatóak. A történtek ellenére mégis az az érzése az embernek, hogy ez a nő boldog életet élt. Mert pillanatokat ragad meg.
Valahogy ezt a filmet nézve értettem meg, hogy milyen igaz, hogy egy életünk van, történnek a dolgok és sokszor ugy éljük át őket, úgy éljük az életet, hogy állandóan várakozunk, hogy egyszer csak jobb lesz. A film is szépen megmutatta. Nem lesz jobb. Ez az életem. Nem élhetem a másét és nem is fogom. Minden döntésnek következménye van , gyakran életreszóló következménye. Valószínű, hogy a legtöbb ilyen döntés harminc éves korig születik meg. Persze ezt közben nem realizáljuk. Mintha végtelen időnk lenne döntögetni, úgy húzom az időt.
Szép a film, mert visszaemlékezés. Bár úgy élhetnénk a mindennapokat, mintha máris emlékeznénk rájuk. Sokkal jobban örülénk annak ami van. És lehet, hogy felelősebb döntéseket hoznánk.
