...mindig élettörténetek vannak, kis, kedves, néha szomorú élettörténetek. Kezdődik valamikor és véget ér, olykor happy end-ben. De az élettörténetek soha nem magán-történetek.
A saját élettörténetem mégsem lehet teljesen az enyém. Talán csak a legvégén. Sajátommá csak a fináléban válik.
Máskülönben élettörténetem mindig egy kicsit másé is és sok élettörténet részben az enyém is. S az emberiség...egybefonódó kis mesék sokasága, melyek cimet kapnak még a történet előtt és mesésen elevenitődnek fel a történet lejárta után. Vajon a Mesélő is úgy látja a e történeteket mint a főszereplők?
Mennyire megváltozna a mese vége, ha tudatositanánk, hogy nincs saját történetünk. Mert a történet közös.
A történetekbe csak mint idegen, mint vendég lépünk be és távozunk. Nem is akarunk más történetébe maradni és nem akarjuk, hogy más maradjon a mienkbe, nem akarjuk, hogy miénk legyen, és nem akarunk másé lenni. Csak amolyan ismerős-vendégek vannak. De megmutatjuk mi, hogy a történetet mi alakitjuk, ez manapság fontos, hogy mi maradunk a főszereplők. Azt nem vesszük észre, hogy a mesénknek külön élete van. Nem tudunk együtt élni a mesénkkel. Mesélővé akarunk válni. De akkor kié lesz a főszerep? Mert a mesékben nincs egy személyben főszereplő és mesélő...akkor az már nem mese. S a végeredmény: magány. mese nélkül.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)