the ugly american and the canadian flower

Találkozni akartam egy királylánnyal, ő pedig egy herceggel. Pontosan mi az, ami engem hercegévév tett, és én miért láttam őt királylányomnak, nem tudom. Talán ezt nevezik szerelemnek, talán másnak...de nem láttam a "hozományt". Sokszor tetszelgünk, megkönnyebbülés, ha valakihez az igazság durva szavait vágom és nem haragszik meg, ugy visszacsapja, hogy beleszédülök. És játékká lesz, ez a kegyetlen realitás édes romantikája. Ez a romantika majdnem szükségszerüen újabb tetszelgést idéz elő.
Az igazság önmagában nem értékelhető. Nem romantikus, nem édes, nem szörnyű, nem kegyetlen. Értéket a tartalma ad, és mi, akikről egy igazság szól. Ha az igazság szörnyű, akkor tulajdonképpen te vagy az.
Sok fajta igazság van , van ez enyém, van a tied...ezek részleges igazságok. Objektive nézve senki nem mondhatja hogy objektive...es van a nagy objektiv Igazság. Érték-nélküli. Tény-igazság.
-Engem nem érdekel az igazságod, csak engedd belédálmodnom az enyémet-
Almodtam, és álmodtál te is, és aztán jött a hozomány. Nesze neked herceg, nesze neked királylány.
A király odaadta a fél királyságát, hogy elvegyem a lányát.
Most már visszaadnám azt a fél királyságot, ...na egen...ha lenne. De milyen fél királyság? Én sosem voltam herceg....

néztem őket és arra gondoltam, hogy...

...mindig élettörténetek vannak, kis, kedves, néha szomorú élettörténetek. Kezdődik valamikor és véget ér, olykor happy end-ben. De az élettörténetek soha nem magán-történetek.
A saját élettörténetem mégsem lehet teljesen az enyém. Talán csak a legvégén. Sajátommá csak a fináléban válik.
Máskülönben élettörténetem mindig egy kicsit másé is és sok élettörténet részben az enyém is. S az emberiség...egybefonódó kis mesék sokasága, melyek cimet kapnak még a történet előtt és mesésen elevenitődnek fel a történet lejárta után. Vajon a Mesélő is úgy látja a e történeteket mint a főszereplők?
Mennyire megváltozna a mese vége, ha tudatositanánk, hogy nincs saját történetünk. Mert a történet közös.
A történetekbe csak mint idegen, mint vendég lépünk be és távozunk. Nem is akarunk más történetébe maradni és nem akarjuk, hogy más maradjon a mienkbe, nem akarjuk, hogy miénk legyen, és nem akarunk másé lenni. Csak amolyan ismerős-vendégek vannak. De megmutatjuk mi, hogy a történetet mi alakitjuk, ez manapság fontos, hogy mi maradunk a főszereplők. Azt nem vesszük észre, hogy a mesénknek külön élete van. Nem tudunk együtt élni a mesénkkel. Mesélővé akarunk válni. De akkor kié lesz a főszerep? Mert a mesékben nincs egy személyben főszereplő és mesélő...akkor az már nem mese. S a végeredmény: magány. mese nélkül.

Vitorla Kázmér utjára indult...remélem egyszer megérkezik, de addig is, jó szelet!

vicc

Tudom a tökéletes viccet. De neked nem mondhatom el. Ha elmondom belehalsz a kacagásba.

A tökéletes viccen nem szabad kacagni.

Csak a lelked kacag, de az egy életen keresztül...

Legjobb barátom, a zene, tegnap az egekbe emelt,
Legjobb barátom, a könyv, tegnapelőtt mélységeket mutatott,
Legjobb barátom , a hegy, többször megsiratott,
Legjobb barátom, a tenger, tavaly szárnyat adott,
Legjobb barátom, a szél, magával ragadott.
Legjobb barátom, Te vagy.

You see everything, you see every part
You see all my light and you love my dark...

Sok hibám van. Sokszor úgy érezem, mintha nem is az enyémek lennének. Vannak és nem tudok rajtuk látványosan változtatni. Egy ideig azt hittem, hogy nem baj, ha bizonytalan vagyok, egyszer majd megváltozik, nem baj, ha félek, ha igákat hordok, ha makacs vagyok stb., egyszer majd "megvilágosodom" és minden rossz elmúlik. Aztán rájöttem, hogy az ember alapjában véve nem változik (köszi Dr. House). Ez a felismerés számomra könnyebbé tette a belenyugvást abba ami éppen van. Gondolom, sok embernek ez a feltevés nem tetszik, nem kényelmes, de kezd meggyőződésem lenni, hogy az ember fel kell ismerje tulajdonságait (amin egyáltalán vagy nagy ritkán egy keveset tud változtatni) és ahelyett hogy azon gondolkozna, hogy hogyan tudja megváltoztatni, inkább azon kéne gondolkozzon, hogy hogyan tudja a meglévő tulajdonságokat a "jó" szolgálatába állítani. Magyarán: nem a tulajdonságainkat kell megváltoztatssuk, hanem irányitottságukat. Pl. ha makacs és hajthatatlan vagyok, önfejü és konok, akkor hiába akar valaki meggyőzni arról, hogy adjam fel szélső jobboldali nézeteimet, de ha makacsul és hajthatatlanul éppen a rasszizmus ellen küzdök, akkor nem is kell meggyőzzön senki hogy ezt adjam fel. Remélem érthető.

Stone Angel

Láttam egyszer egy filmet, a címe Stone Angel. Semmi különös, nem igazán lehet a jó filmek közé sorolni. Tulajdonképpen drámának lehetne nevezni de ahhoz képest elég lapos. számomra mégis fantasztikus film volt. Persze kell hozzá egy bizonyos lelki állapot is :D. A történet egyszerü. Egy idős hölgyet akar a fia és felesége egy öregotthonba dugni. Ez a keret. Tulajdonképpen a film egész végig az idős hölgy visszaemlékezése életére, gyerekeire, szerelmére stb. A fantasztikus az volt , hogy éppen nem volt fantasztikus. Semmi különös. Mondhatnám átlagos. Apja kitagadja mert olyanhoz megy hozzá, akivel az apa nem ért egyet, idővel a férjtől is elhidegül, két fia közül az egyik meghal a háborúban stb. Mégsem érződik nagy tragédia. Nincsenek nagy szerencse-fordulatok. Olyan a film, mint az élet. Legfőképpen azért, mert nem nagyon vannak második lehetőségek. Általában egy férj van, egy vállás, le nem cserélhető gyerekek, egy fiatalság és egy öregkor. Csak álmokból van sok.
A film tulajdonképpeni tragédiája az maga az élet tragédiája is egyben. Minden lassan elmúlik, eltelik, a pillanatok megélhetők, de nem visszahozhatóak. A történtek ellenére mégis az az érzése az embernek, hogy ez a nő boldog életet élt. Mert pillanatokat ragad meg.
Valahogy ezt a filmet nézve értettem meg, hogy milyen igaz, hogy egy életünk van, történnek a dolgok és sokszor ugy éljük át őket, úgy éljük az életet, hogy állandóan várakozunk, hogy egyszer csak jobb lesz. A film is szépen megmutatta. Nem lesz jobb. Ez az életem. Nem élhetem a másét és nem is fogom. Minden döntésnek következménye van , gyakran életreszóló következménye. Valószínű, hogy a legtöbb ilyen döntés harminc éves korig születik meg. Persze ezt közben nem realizáljuk. Mintha végtelen időnk lenne döntögetni, úgy húzom az időt.
Szép a film, mert visszaemlékezés. Bár úgy élhetnénk a mindennapokat, mintha máris emlékeznénk rájuk. Sokkal jobban örülénk annak ami van. És lehet, hogy felelősebb döntéseket hoznánk.