A haziorvosom szerint az ember fiziologiailag abban a honapban a legerzekenyebb, amikor szuletett. Mintha valami keppen emlekezne ra a testem arra a napra, amikor elhagyta edesanyam vedoburkat es kijott ebbe a biztonsagosnak nem mondhato vilagba. Elmeletileg a haziorvos mindenkit meg is kene vizsgaljon szuletesenek honapjaban. Az enyem nem teszi. Lehet, hogy rajott, hogy a testet kell hagyni emlekezni, ugy magatol. Sajnos a tudatom nem elmlekszik a napra. Mondjuk lehet, hogy nem veletlenul. Vegul is jo, ha nem igazan vagyunk tudataban a fejlodesunk elso eveivel. Eleg unalmas lenne. Enni, szarni, aludni. Ja, es edesen nezni, vagy eppen fintorogva bombolni, hogy ranknezve a felnottek is egy kicsit gyerekke valjanak: gugyu-gugyu.
Az orvosok jo emberek. Beletekinthetnek az elet nagy csodajaba, Isten legnagyobb kompoziciojaba: az emberbe. Milyen kar hogy a jobol is megart a sok...foleg ha budos is. Nem lattam senkit ugy undorodni az embertol, mint orvost.
Szeretem a testem. Remelem o is szeret engem. Ez az evek soran kiderul. Mert sajnos csak a nagy szeretetemmel maradok es azzal a sok befektetett energiaval, amivel megprobalom elfogadni magam. De igazabol nem is figyelek oda a testemre. Termeszetesnek veszem, hogy van, mint megannyi minden a vilagon. Pedig nem artana odafigyelnem ra. A Lelek temploma. Azert szuletett, hogy helyet adjon az emberi leleknek es termesztesen az isteninek is. Ehhez meg kellett szuletni. Vajon a lelkem mikor szuletett es emlekszik-e meg ra, arra a naiv, gyermeki, tiszta allapotara vagy valtozik a vilaggal es egyre csak kovesedik...
Nagy dolog volt a lelkem templomanak megepitese, megszuletese, meg a testem is emlekszik ra. Beleivodott a sejtjeimbe az a nap, amikor a vilagra jottem. Mert nagyon fontos ez a nap. Egy lelek szuletett, hogy ember lehessen es egy ember, hogy lelke lehessen.
Kedves orvosaim: megszulettem.
