A zongoránál ült. A legkevésbé sem akart játszani. Súlyos kezeivel - mint ólom - lassan lapozta fel a kottákat, majd úgy tett, mintha bele nézett volna, de átsiklott, tekinetete távolba révedt. Utazott..., gyászolt...

A kezek mozdultak, lassan, súlyosan - mint ólom - a kalapács magába ölelte a húrt. Utazott a dallam fektette utakon, lassan, vánszorgott, ujjaival poroszkált a billentyün, majd megint vánszorog, a zongora sír, mint hajnali eső az ablakomon. Lassan zokogni kezd, gyorsul a tempó, már rég messze jár, repül, zongora dübörög, hörög, azt hinném fáj neki, de nem, nem neki, a kezeknek fáj, a testnek, melyből kinőtt, a léleknek , mely mozgatja kezet s dallamot-zongora recseg. Már nincs út, lélekdallamok, káosz van, villám s mennydörög, a kéz harcol, szem üveges, nem itt van, itt én vagyok, ő messze, képek között tántorog: Otthon, család, szerelmek, női arcok s egyebek....

-kalapácsok ütnek vernek, húrok sírnak, reszketnek, zongora réműlt - itt összetörnek - a súlyos kéz nem érez semmit, a zongora por...
 akár a szíve az összetörtnek.

A zongoránál ült s nem akart jatszani.