Rég jártam itt. Látszólag unalmas. Az illatok, a színek...ismerem őket és mintha örökké ismertem volna, s, mint régi jó ismerősök, elbeszélgetünk. Rengeteg emlék jön felém, valójában rengeteg emléket érzek. Szóval, nem is unalmas. Csak látszólag...ráadásul ősz van.
Valamikor az út mellett rengeteg jegenyefa állt, pontos távolságra egymástól, hazáig, álomból életbe, nyugalomból munkába varrva az utat, nyáron árnyékuk csíkosra festette az aszfaltot. Talán a sofőrszemnek ez zavaró, én nagyon szerettem a nyári melegben ezt a fény-arnyék játékot.
Most nincs jegenye. Egy sem. Biztosan valami nagyon értelmes okból. Mi mégis ott biciklizünk alattuk.
Az ősznek színe van, illata, hangja. Az én őszömnek jegenyefája. Levele hamar sárgul, hamar lehull, együtt nyári énemmel. Soha olyan keser-édes, megfoghatatlanul abbahagyhatatlan nem volt a tekerés, mint ezen a jegenye avaron. Ott. Nagyapámmal.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése